Szélkisasszony

Ezüst, arany és gyémántkertek ölelésében, Napföld és Árnyékbirodalom határán áll egy pompás Üvegpalota. Itt él csöndes magányában, ismeretlen átok fogságában Szélkisasszony, minden szelek anyja. Sosem töprengett el azon, hogy hogyan kerülhetett az üvegfalak közé és miért nem tudott az épülethez tartozó kerteken túli világba kilépni: amióta csak az eszét tudta, kételyek nélkül tette a dolgát. Vágyak és kívánságok nélküli világában minden hajnalhasadtakor beleburkolódzott jegesmedve szőréből szőtt varázsköpönyegébe, kiült a legmagasabb torony erkélyére, és kifésülte hajából a világ minden szellőjét. Amikor pedig alkonyodott, kitelepedett a kastély elé a tornácra, s megpendítette hófehér, apró kis kezeivel a csodahárfát: s befogta a világ négy sarkából hazatérő szeleket. Az Üvegpalota volt az otthona, ami egyet jelentett a biztonsággal, és a szellők voltak a családja: az ő kedves gyermekei, akikért felelősséggel tartozott. A szellők folyamatosan évődtek vele, kedveskedtek neki:

– Szép vagy, kedves Szélkisasszony, nekünk elhiheted, hogy a világot bejártuk, de nem láttunk leányt nálad szebbet.

– Aranyhajam megcsípte a dér és a fagy, kifakították a hosszú éjszakák. Púpos vagyok és bicegek. Kedves szellőim, nem tudom, mi a szépség, de bizonyosan nem ez.

– Szép vagy, Szélkisasszony, nálad nincs leány szebb. A szépséged rejtett szépség, s ha egyszer valaki felismeri ezt, lehull rólad a varázs és te újra tündökölhetsz.

Történt azonban, hogy egy este nem kacagtak, daloltak a szellőgyermekek, hanem morgásba vegyülő sírást hoztak magukkal egy messzi rengetegből. Egy hang panaszáradatát: Nincs, aki szeret. Nincs, aki azért szeret, aki vagyok. Nincs, aki úgy fogad el, ahogy vagyok…

Szélkisasszony kíváncsi lett, s maga sem tudta miért, hangot is adott ennek az érzésnek:

– Ki vagy te, aki nálam is árvább vagy ezen a világon?

– Sárkányföld uralkodója vagyok, a Rengeteg gonosz szelleme, a Ködherceg láncolt le ide az erdő mélyére, miután elpusztította a családomat, mert elszerettem a menyasszonyát. Hát elvette a képességemet, mely által bármikor újra emberalakot ölthetek. Hát te ki vagy?

– Szélkisasszony vagyok, minden szelek anyja, s két világ határán, az Üvegpalotámban lakom. Mondd, Sárkányföld Ura, hogy lehet téged megszabadítani?

– A Sárkányokat nem szokás megszabadítani. Nincs a Birodalomban olyan, aki ne látna minket veszélyesnek vagy gonosznak. Mióta világ a világ, a hozzánk hasonlóknak szolgaság, örök fogság vagy halál jut.

– Az én szívem azonban azt súgja, hogy segítenem kell rajtad. És a szívem nekem sosem hazudik. A palotát azonban nem hagyhatom el. Ha van bármi áldozat, amit meghozhatok érted, akkor a Holdúrnő tudni fogja. Kifaggatom, mikor legközelebb ellátogat hozzám.

– De miért hoznál áldozatot értem, te leány?

– Közel érezlek a szívemhez. Olyan szívesen gondoskodnék rólad. Egyszerűen csak hiszem, hogy te jelented számomra a boldogságot.

…

Eljött az az este, amikor a lány toronyszobájában szélesre tárta Üvegpalotájának ablakát, amelyen berebbent a túlvilági tündér, a Holdúrnő. Homlokon csókolta a kisasszonyt, köpönyege zsebéből pedig elővette az ajándékokat: a tündérkenyeret és az aranyalmát. Szélkisasszony falatozni kezdett, majd erőt gyűjtött. Végül elszánta magát és megkérdezte a mindentudó tündért.

– Kedves néném, mondja meg, van-e valami, amivel megválthatom Sárkányföld hercegét?

– Van, kedvesem, de hatalmas nagy áldozat az, amelyre nem volt képes egy hajadon se az eltelt száz év során.

– Azért csak árulja el nekem, kedves néném, hogy miként menekíthető ki Sárkányföld hercege a rengeteg mélyéről?

– Háromszoros áldozatra kell készülnie annak, aki erre szánja el magát. Önnön vérét kell hullajtania, varázserejétől megválnia, majd le kell mondania a szeme világáról.

– S ha én így teszek, mi lesz akkor a szelekkel, ki fogja befogni és kihajtani őket?

– Ha te megszabadítod a Sárkányherceget, akkor se szűnik meg a rád kimért kötelesség. A te erőd abban rejlik, hogy érted a beszédüket. Ha meghozod az áldozatot, a szelek örökre elnémulnak, nem dalolnak neked többé, s te nem becézgetheted őket.

Szélkisasszony nem hátrált meg. Meghozta az áldozatot a lemenő nap fényeinél egy ismeretlen érzésért a szívében.

…

Ekkor lehullottak a herceg rabláncai. Megrázta magát, s nyomban leperegtek testéről az ezüstkék pikkelyek: nem volt többé csúf szörnyeteg. A helyében ott állt egy fess dalia. Hármat pislogott, s azon nyomban nem is késlekedett tovább, útnak indult, hogy felkeresse szabadítóját: Amint odaért a pompás palotához, udvariasan köszönt a tornácon ücsörgő leánynak, aki egy pillanatra még épp láthatta a jóképű herceget: azon nyomban bele is szeretetett, s ráereszkedett szemeire a sötétség.

Szélkisasszony szíve telve volt szerelemmel, a Sárkányúré pedig csupa vágyakozással. A megszabadított hercegnek nem kellett tenni semmit, hogy elnyerje kedvesét, aki megváltotta őt a hozzá méltatlan helyzetből. A dalia ölbe kapta a kisasszonyt, megölelte, megcsókolta és a nyoszolyájára vezette. Másnap reggel pedig azt mondta a leánynak, hogy sietnie kell, mert kötelességei vannak a saját birodalmában.

A kertek alatt hatalmas országút húzódott végig. Az országút mentén fogadók álltak. Ide tért be hazafelé menet a herceg, ahol a Birodalom minden részéből érkező ifjú nemesekkel, grófokkal és bárókkal mulatozott. Megcsodálta az aranyos hintókon tovasuhanó, vagy táltosparipákon elvágtató szépséges leányokat, és ha alkalma nyílt rá, szóba elegyedett velük.

Telt múlt az idő, és bár egyre inkább megszerette az Üvegpalotát, és egyre inkább ragaszkodni kezdett bicebóca megváltójához, a nyugtalanság és a kétség egyre mélyebben vert gyökeret a herceg sárkány szívében. Nem tudott lemondani arról az életről, amit Szélkisasszony elől takargatott. És amely elől magát Szélkisasszonyt is rejtegette. A lány, aki nem faggatózott és nem követelt semmit, mégiscsak kíváncsivá lett. Arra kérte a herceget, hogy hozza el vendégségbe a rokonságát és a barátait az Üvegpalotába, hogy sétáljanak le együtt a kertek alá, hadd váljon jobban az élete részévé, de a fiú valahogy mindig kitért a lehetőség elől.

Történt aztán, hogy a herceg az országút mentén bóklászott, s arra járt aranyos hintóján a Világszép Tündérkisasszony. Nagyot dobbant ekkor Sárkányföld urának szíve: ez az asszony ugyan annak idején kikosarazta, de ő titkon sosem adta fel a reményt, hogy egyszer még a magáénak tudhatja. Világszép volt, de a szíve rideg, mint a jég, a lelke üres, mint a sivatag. Felismerte Sárkányföld uralkodóját, s megakadt rajta a szeme.

– Nem hiszek a szememnek. – mondta, megállítva hintóját. – Valóban te vagy az? Ó, hogy milyen deliszép férfivá lettél! Mondd csak, Sárkányföld Ura, van-e most kedvesed?

– Nincs-felelte szemrebbenés nélkül a herceg.

Szóba elegyedtek hát, s végül az asszony úgy döntött meghívja Birodalmába, hogy vele uralkodjék. Igen ám, csakhogy még nem telt le a gyászév. Tündeföld szigorú szabályait pedig senki nem írhatta újra vagy szeghette meg, még annak leghatalmasabb teremtménye sem. Három hónap múlva azonban a Tündérkirálynő már helyet adhat maga mellett fénylő trónusán. Megállapodtak hát, hogy ahogy az lehetséges, az asszony hintót küld szíve választottjáért.

Mivel azonban a herceg nem szerette a magányt és az önmegtartóztatást, ezért nem hagyta el Szélkisasszonyt. Egy másik asszony iránt éledező vágyát könnyedén csitítgatta az ő karjaiban.

Szélkisasszony nem gyanakodott arra, hogy milyen mély már közte és a kedvese közti távolság. Mégis volt, hogy azon kapta magát, hogy úgy érzi, a hercege ölelése már nem olyan, mint régen, de csitította a szívében a gyanakvást, azt mondogatta magának, hogy csak rémeket lát. Hiszen a herceg minden tette arról árulkodott, hogy szíve a leányé, noha ajkát soha nem hagyta el egyetlen vallomás sem.

Az utolsó éjszakán Szélkisasszony csendben sírdogált a fiú mellett, mert szívében elemi erővel dúlt a gyanakvás, de nem merte megmondani, hogy miért sír. Mert nem akart neki fájdalmat okozni.

A herceg sárkány szíve azonban nem gondolt a lány fájdalmára. Megfelejtkezett az áldozatról, amit érte hoztak. Ő maga nem érzett veszteséget, sőt, úgy érezte, csak most szabadul rengetegbéli láncaitól meg igazán, hogy új ábrándja után rohan az ismeretlenbe. Se szó, se beszéd, amikor betelt az idő, a kertek alá sietett és beült a hintóba, mely a csillagokkal hintett ösvényen új szerelme karjaiba repítette. Soha többet nem tért vissza az érzékek birodalmából: felhőtlen boldogságra lelt ott, ahol nem kellett felelősséget vállalnia a tettei következményeiért.

Szélkisasszony visszanyerte szeme világát. S aztán 3 napon át szólongatta kétségbeesetten hercegét és magát hibáztatta, hogy elhagyta őt. 3 napon át dühöngött, újabb 3 napon át zokogott és a tizedik napon elcsendesedett. Végül szörnyű, sötét gondolat született meg a lelkében…

Kiállt a tornácra, hogy levesse magát a mélybe. Nem létezni, erre gondolt, hogy ehhez bizony bátorság kell.

-Gyávaság, ha engem kérdezel. – morogta a lány háta mögött Holdúrnő. –Fáj a szíved leányom? Hagyd, hadd fájjon. Idővel meg is lephet még.

A leány mélyen sóhajtott, megrázta fakó ezüst tincseit.

– Fáradt vagyok – mondta – nagyon fáradt. Néha csak szeretnék köddé válni, emlékek és felelősség nélkül élni, nem hagyni nyomot a világban, összeveszni a szelekkel.

…

Újra beköszöntött a tavasz, a Fagykirály elhagyta a vidéket, a Ködherceg lemondott trónjáról, mert nem vágyott többé a hatalomra. Gonosznak mondták és bosszúszomjasnak, mégis az a hír járta, hogy mielőtt nyoma veszett volna, szétosztotta mindenét a szegények közt. Szélkisasszony nem csodálkozott ezen: hiszen ő jól tudta, hogy a szép külső vagy a jó hírnév ugyanúgy lehet csalóka, mint egy rémtörténet.

Egy éjszaka arra ébredt, hogy hatalmasat döndült az Üvegpalota ajtaja, olyan recsegés-ropogás támadt, hogy azt hitte ezer apró darabra törött. Gyertyát gyújtott, s mivel nem ismerte, mi az a félelem, lesietett a csarnokba: mécsvilág fényénél úgy tűnt, hogy az ajtónak semmi baja. Azonban valaki bejutott a palotába. Ennek a valakinek pedig varázsereje kellett, hogy legyen. Mert ott állt előtte, hátát a kapunak vetve. A lány egészen közel merészkedett hozzá. Elnyűtt, szürke gúnyában, szikár, magas alak. A kemény, haragos vonásoktól megcsúfult arcot sebhelyek barázdálták. A dühtől izzó, sötét szembogár, meg ahófehér, borzas oroszlánsörény nem sok jót igért.

-Ki vagy te?

-Nevezz, ha akarsz, a Köd hercegének.

Végül sóhajtott egyet és elterült a padlón.

Szélkisasszonyban pedig, akárcsak réges-régen, feléledt a gondoskodás iránti vágy. Törődni akart ezzel az idegennel, akitől nem tudhatta, mire számíthat, ha erőre kap. A lány nagyon meglepődött, amikor nekiveselkedett, hogy az idegent elvonszolja az első toronyszobáig. Olyan pehelykönnyű volt, akárcsak egy vánkos. Holdfényből szőtt takarók alá bújtatta, koboldok elixérjét itatta vele, tündekenyeret erőltetett belé. Szélkisasszony nem mozdult az idegen mellől, amíg az lábadozott, épphogy csak kiengedte és befogta a világ szeleit, mint annak előtte.

-Elmenjek? – kérdezte a férfi, mikor lábra tudott állni. – Félsz tőlem?

-Addig maradsz, amíg szeretnél- válaszolta az.

Teltek-múltak a napok. Órákon át csak beszélgettek, néha tettek egy sétát a kertben. A lány figyelte, ahogy a férfi kemény vonásai napról napra lágyabbak lesznek, ahogy a zárkózottság semmivé foszlik és bizalom, érdeklődés költözik helyébe. De Szélkisasszony nem tudott másra gondolni, csak arra, hogyha a különös idegen majd megerősödött mellette, akkor ő is tovatűnik innen a hajnali köddel, mint egykor, régen, az a másik.

-Ha elvágyódsz innen, a kertek alatt, nem messze – mondta a lány. – az élet pezsgő, fenséges és varázslatos.

– Nem vágyom ilyesmire. Ez a hely itt maga a varázslat, és amióta magam mellett tudlak, derű költözött a szívembe. S most egészen úgy érzem, hogy az otthonom ott van, ahol te is vagy, Szélkisasszony. De ha terhedre van ez a vallomás, akkor tovább állok. Ha azonban te vágysz a kertek alá, szívesen elkísérlek.

– Még soha nem volt, aki azt gondolta volna, hogy a nagyvilágban is az vagyok, aki mellé való.

-Öltsd fel akkor legkedvesebb ruhádat, fésüld ki a hajadból a szeleket és karolj belém. Nehezen hiszem el, hogy van olyan férfi Árnyékbirodalomban vagy Napföldön, aki járt a palotádban, aki szemedbe nézett, aki szavaid hallotta, s szíved megismerte, s eztán képes volt a kertek alá maga menni, majd elhagyni téged. Mert bizony nincs a világon olyan dolog, amit meg nem tennék azért, hogy megtartsalak téged, s elnyerhessem kezed.

Azzal egymásba kapaszkodott a két halhatatlan lélek, s kiment a kertek alá, a birodalom határáig. Mind elnémult, aki csak látta kettősüket: Fakó, hófehér hajkoronájuk ragyogott, mint a nap, tündököltek: a bennük éledő kölcsönös szeretet megszépítette őket. A vándor már nem sántított, Szélkisasszony már nem bicegett.